A Call of Duty játékok olyanok, mint egy kedvenc karácsonyfa játék. Ha közelednek az ünnepek, az nagyon megmelengeti a lelket. Ez a CoD. Az új év új CoD-t jelent. Már hagyománnyá vált. Furcsa dolog nélküle élni. És még ha a sorozatot már régóta nem kötik újításokhoz vagy újításokhoz, a rajongók továbbra is várják az új részeket. És esküsznek a proformára, de a szívük mélyén tudják, hogy nem kell nekik valami alapvetően új. Ugyanazt akarják, mint mindig, csak egy kicsit másképp. És ebben az értelemben a Call of Duty: Vanguard vonzó lesz számukra. Itt minden van.
Régóta társítottam a Call of Duty-t egy hollywoodi kasszasikerhez. Michael Bay bujkál valahol, Roland Emmerich pedig nem örül az új, robbanékony akciójátékoknak, de nem ijesztő: technológiailag a modern játékok készen állnak arra, hogy csatát adjanak a filmeknek. A Call of Duty: Vanguard történetkampánya pedig mindent megtesz, hogy a háborús filmek rajongóinak kedvére tegyen.
Tavaly ironikusan méltattam a nyolcvanas-kilencvenes évek legjobb hagyományai szerint az "áfonya" felélesztésére tett kísérleteket, de hazugság lenne azt állítani, hogy nem élveztem a kampányt: Call of Duty: Black Ops hidegháború nem csak remekül nézett ki, de valóban kísérletezett is az egyjátékos formátummal, egy ponton még szorosan utánozta a Hitmant, és lopakodó és rejtvényelemeket ad hozzá. A Vanguard, annak minden tagadhatatlan előnyével, amiről később lesz szó, mindenben visszaadta a régi formulát. Ebben az értelemben a Treyarch nyeri a Sledgehammer Games-et: bármilyen szépen és hangosan sikerül is, én mindig „a” kísérletek mellett vagyok.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Call of Duty: Vanguardnak ne lennének előnyei. Először is ügyesen (na jó, egy ilyen lövöldözősnek) mutatja be kis történetét a második világháború bátor katonáiról. Ugyanakkor nemcsak mesél, hanem tanít is. A történet középpontjában a háború legjobb katonáinak csoportja áll a világ minden tájáról: a fekete angol Arthur Kingsley, az amerikai pilóta, Wade Jackson, az ausztrál bombázó, Lucas Riggs és a szovjet női mesterlövész, Polina Petrova. Ez utóbbi a világtörténelem legsikeresebb női mesterlövészén, Ljudmila Pavlicsenkon alapul. Más, félig elfeledett történelmi tényekre is utalnak: az amerikaiak "színes" szakaszára vagy arra, ahogy a britek elhanyagolták ausztrál szövetségeseiket.
Olvassa el még: Call Of Duty: Black Ops hidegháborús áttekintés – Rendelték a Cranberry-t?
A hadjárat legelején a nácik elfogják társaságunkat, akik Hitler halála után készen állnak a megadásra. Itt kezdődik a visszaemlékezések sorozata, amely minden egyes hősünk „pályafutását” meséli el. Ez egy hozzáértő struktúra, amely lehetővé teszi az egyes karakterek jobb megértését, és szó szerint az egész világ megtekintését, részt vesz a második világháború híres csatáiban. Saját szemünkkel látjuk, hogyan esett el Sztálingrád, hogyan zajlott le a Tonga hadművelet vagy a midwayi csata. A Vanguard keményen igyekszik megváltoztatni a beállításokat, sőt bizonyos mértékig a játékmenetet is, hogy fenntartsa a játékos érdeklődését. Leggyakrabban sikerül is neki: néha Normandiában kúszunk át a sárban, aztán torpedóbombázót vezetünk, aztán a dzsungelen át utunk, elkerülve a csapdákat és a japán katonákat. Ez a változatosság azt a benyomást kelti, mintha egy James Bond-filmben lennénk. A vizuális sorozat pedig ezt csak megerősíti.
Technikai oldalról a Call of Duty: Vanguard gyakorlatilag hibátlan. A gyönyörű kép, a kiváló hangzás (jobb nem játszani mélynyomó vagy jó fejhallgató nélkül) és az élénk cselekmény szó szerint a képernyőhöz ragad, és néhány szerencsétlen pillanattól eltekintve (Petrova története inkább unalmas volt, mint inspiráló), ill. Játszani akartam, és nagyon sokat. A CoD-t sok mindenért lehet kritizálni, de nem a történetkampányaik epikus voltáért. Míg a Battlefield nagyrészt feladta ezt a fontos szempontot, itt mindenki talál valamit. És még ha a játékmenet banális, és a cselekmény összesen legfeljebb öt órát vesz igénybe (itt nincsenek rejtett titkok), néha csak vissza akar menni a múltba, amikor a lövöldözős játékok olyan egyszerűek voltak, mint az ajtók, és a feladat egy volt – a fasiszták nedvesítése.
Olvassa el még: Crysis Remastered Trilogy Review – Az ikonikus lövöldözős játék soha nem öregszik meg
De valószínűleg nagyon ritka játékos vagyok, akit jobban érdekel a történet, mint a többjátékos mód. A legtöbb Call of Duty a többjátékos játékhoz kapcsolódik. Ebből a szempontból is nagyjából minden egyenrangú: sok szempontból a Call of Duty: WWII közvetlen folytatása. A játékos mozgása lassabb, és minden valósághűbbnek tűnik – persze bizonyos mértékig.
A kártyák a legtetszetősebbek - mind minőségi, mind Mennyiség. Utóbbit ritkán dicsérem, de itt rögtön 20 térképhez jutottunk (a Black Ops Cold War kilenccel jelent meg). Ez mikor volt? A térképek menők, és a fejlesztő különös figyelmet fordított a destruktivitásra. A trailerek egy kicsit túljátszották: igen, bizonyos falak, ajtók tönkretehetők, de semmi alapvetően új vagy igazán dinamikus nem került bele. A fegyverek is bőven elegendőek – majdnem 40 bármilyen típusú fegyver, mindegyik saját fúvókákkal és jellemzőkkel. A testreszabás is nagyon mély.
Az új Champion Hill mód különösen érdekes – ez egy olyan arénameccs négy térképen, ahol csak egy maradhat életben. A rövid és kiélezett csaták közepesen érdekesek, de nem tudom, hogy a mód népszerű lesz-e. Ez a franchise mérsékelt, de mégiscsak evolúciójának példája, amely ritkán talál ki újat. A rajongók pedig továbbra is a kompakt térképeket részesítik előnyben, ahol minden sarkon az ellenség vár. Nos, hová megyünk zombik nélkül.
Külön szeretném megjegyezni a játék PS5 optimalizálását - különösen a DualSense vezérlővel való együttműködést. Sokat írtunk róla, de szinte mindig a gamepadet dicsérték a közvetlenül erre a platformra fejlesztett exkluzív játékok keretében. De a Call of Duty: Vanguard könnyen az egyik legjobb nem exkluzív játék a DualSense harangok és sípok használatához. Minden fegyver más és más, minden lövés a kezébe kerül. A fejhallgató olyan magával ragadó hatást kelt, amilyet még soha nem tapasztaltam lövöldözős játékban. Amikor újratölti a gépet, érezheti ezt az egész folyamatot. És amikor óvatosan megnyomja a revolver ravaszát, a ravasz ennek megfelelően ellenáll. Ez teszi a PS5-öt a legjobb platformnak ehhez a lövöldözőhöz szerintem.
A PS5 egyébként támogatja az AMD FidelityFX Contrast Adaptive Sharpening funkciót is. Ami? Egyszerűen fogalmazva, ez egy másik módja a kép tisztaságának növelésére. És működik, különösen, ha alaposan megnézi a közeli elemeket. Például a kampányplakátok nem homályosulnak össze képpontokká, ha közel kerülünk hozzájuk.
Sokat dicsértem az újdonság technikai oldalát, de nem minden olyan jó, mint szeretném. Maga a játék továbbra is nyersnek tűnt számomra: különösebben kellemetlen buggal nem találkoztam, de többször el kellett viselnem a hangeltolódást (hál istennek a képernyővédőkben), vagy a képernyő másodpercenkénti lefagyását – talán így a játék finoman betölti az eszközöket. De a legrosszabb az volt, amikor az utolsó javítás után a Vanguard egyszerűen nem volt hajlandó bekapcsolni! Őszintén bevallom, hogy a konzol egy éve alatt először találkoztam ilyen viselkedéssel, és a probléma egyetlen megoldása a teljes újratelepítés volt. Ez több mint 80 GB adat, amit újra kellett tölteni. Nem végzetes, de rendkívül kellemetlen. Remélem, ez elszigetelt eset.
Olvassa el még: Szemle a Marvel's Guardians of the Galaxy-ról – Hihetetlenül szép és meglepően lelkes
döntés
Az új generációban a Call of Duty: Vanguard nem tudott hatni, de a sárban sem esett pofára. Emlékeznek majd az új részre? Alig. Ez csak egy epizód a sok közül. De az epizódok nagyon vidámak, sok tartalommal és nem a legrosszabb történetkampánnyal. Ha tetszik ez az idősáv, érdemes egy próbát tenni.
